1965-ben nyaralni indult Acapulcóba. Az autó volánja mögött világosodott meg. Azonnal visszafordult, majd közel tizennyolc hónapra bezárkózott, hogy papírra vethesse a Száz év magányt. A könyvet barátai szórakoztatására írta, de annyira nagy sikert aratott, hogy a kiadás után egy hét alatt több ezer példány fogyott el, csak Buenos Airesben. Azóta 23 ország 18 nyelvére fordították le. 1982-ben az író – első kolumbiaiként – Nobel-díjat vehetett át munkájáért. Könyvéből a mai napig rengeteget adnak el, mely a világirodalom egyik legismertebb és leginkább szeretett műve.

Az író így nyilatkozik a: "Nem akarom tudni a siker titkát. Nagyon veszélyesnek tartom, hogy felfedezzem, mi az oka annak, hogy egy könyvet, amelyet csak néhány barátomra gondolva írtam, úgy vesznek a világon mindenütt, mint a forró virslit."

Kimondhatjuk, hogy Garcia Márquez új stílust teremtett, hiszen magával ragadó, természetes könyvet írt, amely egy teljesen új világba viszi az olvasót. Viszonylag kevés eseményt vonultat fel, de ennek ellenére egy percig se válik unalmassá az olvasmány. Egymás után dőlnek ki a könyv lapjaiból a csodák, hömpölyög a mese. Ezt nevezzük mágikus realizmusnak. Egy irodalmi irányzat, amelyben varázslatos, mágikus elemek tűnnek fel, amúgy realista megjelenítésben.

Márquez saját gyerekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta a könyvet. Összeollózta kiskori élményeit, melyből egy rendhagyó mű született. Ősi, ugyanakkor modern fogantatású írásában egybefolyik a kezdet és a vég, és mintha a világ teremtésének a pillanatát élnénk át benne. Meseszerű elemekkel népesíti be a család életét, miközben az olvasó hagyományok születésének lehet tanúja.

Latin-Amerika fejlődésének és lemaradásának pontos, reális képét tárja elénk. Végigkövethetjük egy család száz évét, ahol hihetetlenül monoton az élet, az olvasó mégsem unatkozhat egy pillanatig sem.

A regény, egy kis kolumbiai faluban, Macondoban játszódik. Öt generáción keresztül követhetjük végig a Buendíák életét. A hatalmas ház, melyben élnek, minden megtörténhet, és meg is történik. Gyerekek születnek malacfarokkal, egy asszony egész életében földet eszik, és szülei csontjait a nyakában hordja, az első José Arcadio felesége, Ursula pedig legalább 120 évig él. És történik mindez teljesen természetesen. A magány mégis végigköveti a regényt. Nincs olyan szereplő, aki valamilyen módon ne lenne magányos. A magány oka, hogy nem tudnak szeretni, ami arra vezethető vissza, hogy egyikük sem szerelemből született. Nem találják a helyüket a világban. A műben keveredik az irónia és erotika, mágia és babona, halál és élet. A regény hangvételére a sok kudarc és nyomorúság ellenére sem jellemző a keserűség.

Az író legfontosabb eszköze az ismétlés. Ismétlődő nevek, helyek, jellemek. A férfitagok közös vonása a név, hiszen csak két név variációja fordul elő a famíliában: José Arcadio és Aureliano. Ez azért is fontos, mert csak Aureliano magva termékeny, ő(k) viszi(k) tovább a családot.

A regényben a vezető szerep mindig a nőké. A regényszerkezet tartópillére a három nőalak felvonultatása.  Az első Ursula Buendía, az ősanya. Szinte végigéli a magány száz évét. Ő a mindenkori biztonsági és anyagi stabilitás jelképe. Realitása lesz a végzete, hiszen a végén rájön, hogy nem tudja felülmúlni a magányt. A második: Pilar Ternera, a szerető. Önzetlen szerelmes, aki biztosítja, hogy a férfi férfinak érezhesse magát. A harmadik Remedios, a szűz alakja. Tisztasága csodálatraméltó, bájával elbűvöli az embereket.

Végül a három nőalak egyesülése akkor születik meg, mikor már késő, és a magány visszafordíthatatlanul felemészti a családot.

A lenyűgöző családtörténet kiváló olvasmány lehet mindenki számára, aki teheti, olvassa el!