A történet egy csendes, visszahúzódó gimnazista lányról szól, aki tulajdonképpen én vagyok. A családdal régóta terveztük, hogy beköttetjük az Internetet, hiszen manapság ez már elengedhetetlen olyan családban, ahol három főiskolás diák van. Én is nagyon örültem neki, bár nálam eddig abból állt a „neten szörfölés”, hogy megnéztem a postafiókom és pár weblapot. Ez a szemlélet azonban alaposan megváltozott, mióta tapasztaltam a háló „édes” oldalát.

Először nem foglalkoztatott annyira, de amikor jöttek azok az unalmas, esős hétköznapok, amikor nem akadt semmi teendő, és nem volt itthon senki, akaratlanul is magához vonzott a számítógép. Leültem unaloműzésképpen egy kicsit nézelődni, észre sem vettem, hogy elrepült az idő a net színes, érdekes, csábító világában. Ez azonban egy cseppet sem tántorított el, (hiszen a nyári szünet alatt akadt éppen elég szabadidőm), sőt annyira magával ragadott, hogy másnap is megismételtem. A sok ismerkedős lapnak, fórumnak és chat-nek  köszönhetően rájöttem, sokkal egyszerűbb neten megbeszélni az aktuális dolgokat az elérhető barátokkal, mint szalonképes állapotba varázsolni magam, és személyesen találkozni velük. Napról, napra egyre többet gubbasztottam a szobámban a monitor előtt, és egyre kevesebbet voltam emberek közt. Olyannyira a szenvedélyemmé vált, hogy másra sem tudtam gondolni, csak arra, mit fogok írni a legfrissebb netes haveroknak.

Éjjel-nappal Interneteztem, így teletek el órák, hetek, napok, vagy ki tudja mennyi idő, mert ebben az elektronikus világban minden nap egyformának tűnik. Minderre azonban csak akkor döbbentem rá, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. A legjobb barátnőm hívott, akivel kb. 1 hónapja nem találkoztam. Beszélgettünk, izgatottan avatott be a legfrissebb élményeibe, aztán egyszer csak megkérdezte, én mit csináltam mostanában. Hirtelen próbáltam összeszedni az emlékeimet az elmúlt napokkal kapcsolatban, de nem jutott eszembe semmi más csak az, hogy Interneteztem!

Abban a pillanatban, ahogy ezt kiejtettem a számon, valami olyan megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, amit nem lehet szavakba önteni. Ezt érezhette Csipkerózsika is, miután felébredt száz éves álmából. A keserű felismerés, hogy végtelen mennyiségű hasznos időt pazaroltam el a képernyő szuggerálásával nagyon fájdalmas volt. Zavaromban körülnéztem a szobámban, és láttam a porosodó rumlis asztalt, amin a kávéscsészétől a csokis papíron át minden megtalálható, az össze-visszahajigált ruhákat, a bevetetlen ágyat és a teljes káosz jelét. Azután magamra néztem, és észrevettem, hogy tövig le van rágva a körmöm, igénytelen a hajam, szőrös a lábam és véres a szemem. Mi történt velem? Egy csődtömeg vagyok! Mintha mindeddig egy rózsaszín lepel lebegett volna a szemem előtt, amitől nem láttam a való világot, és megfeledkeztem magamról. Bő egy hét alatt romhalmaz lett az életem. Mindenkitől elzárkóztam, elhanyagoltam az igazi barátaimat, családomat és a kutyámat is. Ez nem mehet így tovább!

Két hét telt el az előző események óta. Száműztem a számítógépet a szobámból, élem a megszokott régi életem, boldogan, INTERNET NÉLKÜL!