Még jobban nehezíti a megoldást a dolog összetettsége, hiszen esélyegyenlőségről lehet beszélni a szociális szférában, az oktatásban, a gazdaságban, a polgári jogok megteremtésénél, munkahelyi diszkriminációnál, nők és férfiak közötti különbségeknél, hátrányos helyzetű emberek problémájánál, származáson alapuló megkülönböztetésnél és nemzetiségi kérdéseknél. Európában a legnagyobb hangsúlyt a hátrányos helyzetű és fogyatékos emberek esélyeinek megteremtésére fektetik. Magyarországon, pedig emellett fontos szerepet kap az elnyomásban lévő etnikai kisebbség jogainak bővítése, életkörülményük javítása.

Mivel az esélyegyenlőség ennyire szerteágazó, széles témakör, amelyről nehéz összefogóan beszélni, úgy gondoltam kiemelem az egyik legfontosabb ágát, és személyes élmény alapján mutatom be. Pár éve, amikor vonaton utaztam a főváros felé, megpillantottam egy felettébb életvidám kisiskolás fiút, amint az anyukájával utazott. Pozitív kisugárzása elől senki sem menekülhetett, mert virgoncságával negyed órán belül mindenki figyelmét magára vonta a kabinban. Miután leszálltak, még sokáig nevettem magamban és arra gondoltam, hogy talán ez volt életem legjobb utazása.

Néhány hónapja egy fülledt nyári napon ismét igénybe vettem egy tömegközlekedési eszközt, és felszálltam egy buszra. Aznap nagyon sokan voltak a buszon és többségük strandra készülő turista volt. Szerencsére sikerült gyorsan szabad helyet találnom magamnak és a hatalmas méretű poggyászomnak. Miközben rendezgettem dolgaimat, a tumultusban egy ismerős arcot véltem felismerni. Sokáig néztem a fiatal, szomorú fiú arcát, mire rájöttem, hogy ő volt az az aranyos kisfiú, aki vidám perceket okozott pár éve azon az unalmas napon. Továbbra is az álló utasok mögül figyeltem a tömegben ácsorgó fiút, és nem értettem, hogy miért visel hosszú ujjú inget ilyen elviselhetetlen hőségben. Ez után vettem csak észre, hogy hiányzik a jobb karja, másik kezében pedig nagy csomagot cipel. Mivel láttam, hogy nem tud kapaszkodni a buszon, a kanyarban pedig nagyon nehéz egyensúlyoznia, és senki sem szándékozik átadni a helyét, gyorsan segítségére siettem, és a táskám helyére ültettem.

Nagyon örült, hogy végre valaki gondol rá, mert a mai sietős világban mindenki csak saját problémáival foglalkozik, és senki sem figyel környezetére. Elmeséltem neki, hogy mi már találkoztunk néhány éve, és beszélgetni kezdtünk a mozgássérültek életkörülményeiről. Beszélt a balesetéről, ami következtében nem rég veszítette el karját. Látta rajtam, hogy nem tudom miként viszonyuljak hozzá, és megnyugtatott, hogy ne érezzem feszélyezve magam, mert minden ember sajnálattal és megvetéssel néz rá. Emiatt még nehezebb volt elfogadnia saját helyzetét és sokáig nem mert emberek közé, iskolába járni, de talált egy egyesületet, amelyet fogyatékos emberek segítésére hoztak létre. Sokáig tartott mire belenyugodott sorsába, de ebben a közösségben találkozott olyan emberekkel, akik kitartását, példamutatását látva ő is megbarátkozott magával. Rájött, hogy még mindig jobb körülmények között él, mint pl. egyes kerekesszékes emberek, akik akadálymentes közlekedése még a sok EU-s fejlesztés ellenére sem tökéletesen megoldott, vagy látáskárosultak, akik számára munkahelyet találni Magyarországon szinte lehetetlen. Amikor erről a szervezetről mesélt, úgy éreztem, mintha elfelejtené fogyatékosságát, és újra régi felhőtlenül boldog énje bontakozna ki.

Úgy gondolom ez a találkozás több szempontból is tanulságos volt. Megértettem, hogy a fogyatékos embereket nem kell sajnálni, hiszen ezzel csak saját helyzetüket nehezítjük meg, ugyanakkor segítségre és támogatásra mindenkinek szüksége van. Kötelességünk olyan feltételeket teremteni az élet bármely területén, hogy bárki egyenlő esélyekkel indulhasson, és teljes életet élhessen.